Mi az az elektródás gőz-légpárásító?

Ennél a technológiánál a víz elektromos ellenállását, azaz vezetőképességét használják ki. Az elektródák felülete, az elektródák közötti távolság és az elektródák merülési mélysége határozza meg az áramáramlást, és ezzel együtt a keletkező gőzmennyiséget is. Annak érdekében, hogy a vízben található vízkőképző anyagoknak a lehető legnagyobb felületet biztosítsák (amelyen lerakódhatnak), nagy felületű rácsos elektródákat alkalmaznak. A vízkeményítő anyagok ezeken az elektródákon kicsapódnak (megkövesednek), és kiegészítő szigetelőként hatnak. Mivel a víz elpárologtatásához az elektródák merülési mélységének az áramfelvételhez igazodnia kell, a vízszint a gőzhengeren folyamatosan emelkedik, amíg a rendelkezésre álló elektródafelület egyre kisebb nem lesz, és ezzel együtt a gőzkibocsátási teljesítmény is egyre csökken. A párásító elektronikus rendszeréből érkező jel jelzi a henger telítettségét. A henger típusától függően ezt vagy kicserélik egy újra (eldobható elv), vagy a tartály megtisztítása után újra behelyezik (tisztítható gőzhengerek esetén). Annak érdekében, hogy a készülék leállása esetén is biztosított legyen a folyamatos üzemkészség, az elektródák mindig a vízben maradnak. A szabályozható gőzkibocsátás ezért az alsó tartományban – a vízminőségtől függően – a gőzkibocsátási teljesítmény 10–20%-ára van korlátozva. (folyamatosan szabályozható 15–100%)

Egy elektródafűtéses gőz-légpárásító működése

Egy elektromos vezérlőimpulzus hatására a fűtőáramot egy mágneskapcsoló kapcsolja be. A bemeneti mágnesszelep késleltetve nyílik meg, és (a gőzkibocsátási teljesítményhez viszonyítva) vizet enged be alulról a töltőtartályon keresztül a gőzhengerbe. A vezérlőelektronika folyamatosan vezérli a bemeneti és kimeneti mágnesszelepeket, így a gőzhengerben mindig azonos vízminőség, illetve vezetőképesség uralkodik. A szakma ezt a meglévő nyersvízhez való autoadaptív alkalmazkodásnak nevezi.